Hadd meséljek el egy kedves történetet, amit már egy jó pár éve hallottam egy kedves barátomtól.
(A mai napon egyébként az a meglepetés ért, hogy Skype-on beszéltünk ezzel az illetővel, és mondtam neki, hogy már nem emlékszem rá pontosan, legyen kedves újra elmesélni… amire azt válaszolta, hogy milyen meglepő, éppen erre készült, mert neki is eszébe jutott pont ez, készült is rá, hogy megosztja, még mielőtt én kértem volna! Ilyenkor azt élem meg, hogy ez maga a “kegyelem”. Lassan mindannyian, ha a szívünkre hallgatunk, és a belső sugallataira a lelkünknek, akkor ilyen gyengéden, kedvesen megkapjuk az ismerőseinktől és a hozzánk közel állóktól - akik igazán benn vannak - azt, amit csak ők tudnak megadni. És ezért minden kapcsolatunk nagyon-nagyon értékes.
Na, de kicsit elkalandoztam a történettől, szóval mesélem:
Volt egyszer egy hajó, nagyon sok emberrel, akik a hajón utaztak. Egyszer csak jött egy hír: a kapitány bemondta a hangosbemondón, hogy a feléjük közelít egy hatalmas vihar, és valószínűleg elsüllyeszti a hajót, ergo mind odavesznek. A tragédiát már nem tudják elkerülni. Az embereken pánik lett úrrá: mindenki lélekszakadva menekült, próbált valamilyen biztonságos helyet találni. Voltak, akik összeverekedtek a mentőcsónakokért, voltak, akik elbújtak a hajó belsejében a védettnek hitt helyekre, voltak akik beugrottak a vízbe, hogy mentsék az életüket... mintha egy őrültek háza lett volna!
Volt egyetlen ember, aki leült a fedélzeten a sarokba, és - ült, csukott szemmel, mozdulatlanul, nyugodtan. Körülötte mindenki rohangált fel-alá, sikoltoztak, kétségbeesve próbálták menteni a életüket.. Telt-múlt az idő, eltelt egy fél óra. Akkor a kapitány bemondta, próbálva túlharsogni a hangzavart, hogy “Kedves emberek, a vihar változtatott az irányán, és el fogja kerülni a hajót, úgyhogy hatalmas szerencsénk van, és mindenki megmenekül!”
Persze az emberek nagyon boldogok lettek, hatalmas megkönnyebbülés volt, mindenkinek leesett a kő a szívéről, eufórikus hangulat, egymás nyakába ugráltak, üvöltöztek, röhögcséltek, táncikoltak, ölelgették egymást, egyesek dalra fakadtak örömükben…
Az az ember, aki az előző felhajtás előtt a sarokba ücsörgött csukott szemmel, most ebben az üdvrivalgásban sem vett részt - továbbra is ott ücsörgött csukott szemmel a hajó sarkában.
Valaki ekkor mégis odament hozzá, és megkérdezte:
“Hát te mit csinálsz?”
Ekkor az illető kinyitotta a szemét, és azt válaszolta:
“Amikor ti a biztonságos helyet kerestétek, akkor én is a biztonságos helyet kerestem. Csak én nem odakinn, hanem idebenn - magamban.”
Ezt most hagyom visszhangozni, mert valahogy nagyon illőnek találom ezt a történetet.
Talán a legfontosabb most - attól függetlenül, hogy ez egy igaz történet vagy sem… a legfontosabb most, 2021. április végén, májusában, és lehet, hogy az egész elkövetkező életünkre az, hogy ha a viharok jönnek és mennek, akkor is emlékezzünk arra, hogy hol van az a hely, ahol egyedül biztonságban érezhetjük magunkat.
Az igazság az nem változik - illetve
az az egy dolog, ami igaz, az nem jön létre és nem múlik el.
És ebben, akinek már van tapasztalata, az emlékeztesse magát minél gyakrabban erre a tapasztalatra.
Ne felejtsd el!
Köszönöm, hogy meghallgattátok a történetet, örülök, ha elgondolkodtatok, hogy ha valakinek hozzáadott a napjához.
Ha még hallok hasonlót, azt szívesen megosztom.
Lehet csatlakozni a Valchi oldalhoz, lehet kommentelni, hogy majd érdekel Podcast, és akkor ennél hosszabban is lehet majd egy-egy különös vagy érdekes témával foglalkozni.
Mindenkinek további csodálatos napot kívánok - vagy estét, amikor elér hozzád.
Áldás és fényölelés!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése