Azon gondolkodtam, tudjátok, hogy mennyire kell nekem belefolyni közéleti témákba:
a szexuális és a hitélet olyan privát… (mondjuk mégis megosztjuk másokkal, mert az együtt más, vagyis máshogy jó, van olyan, hogy közös tér, minőségi idő… és legfőképp érezhető, tapintható emberek…)
Ezért gondolkodtam, hogy kitegyem-e a hivatalos oldalaimra tegnap a meditációt.
De megtettem. Itt az ideje acting out-olni: az énem egyik része spirituális. Annak is egy mindent tudomásul vevő, de leginkább megkérdőjelező fajtája. Hívő, de nem vallásos - mint ez az Y generációnál olyan gyakori. A tudomány-vallásban sem hiszek: nem megyek orvoshoz, sem gyógyszertárba. Viszont rendszeresen meditálok, és néha imádkozom is.
Ha érdekel a személyes történetem, OLVASS TOVÁBB!
Kicsit hosszabb ez a bejegyzés, mint szokott lenni, ülj le mellé nyugiban, csócsálgasd pár percig.
Ez most személyes lesz nagyon, de hiszek benne, hogy lesznek az olvasók között olyanok, akikkel van hasonlóság az életünkben, és lesz, aki tud meríteni ezekből a gondolatokból.
Miért említem így, egymás után a kettőt? Mert mindkettő minőségi idő magaddal - csak a mellé alkotott isten-koncepció más. Bár: ha a júdeokeresztény Isten mindenható és mindenhol jelen levő, akkor az emberben is ott van, és akár meg is ismerhető kellő figyelemmel. Tulajdonképpen, ha az ima oka nem kérés lenne, hanem pusztán a Teremtővel való találkozás, együttlét, akkor lehetne még meditáció is.
Nagyon fontos: tegnapi meditáció sem az volt, hanem imagináció.
Az imagináció elképzeltet képeket, amik egy álomszerű, nem-hétköznapi valóságból akár át is kerülhetnek a hétköznapi valóságba. Olyankor a spirik azt mondják: manifesztálódott, teremtettem. Oké, a lényeg, hogy nem volt - lett, elképzelték és megcsinálták. Pont. Bárhogy hívjuk, “Ami ami, az az.”
Ezért tegnap a munkavédelmi előírások helyett azt képzeltük, hogy milyen lenne, ha végre újra aktívan részt vennénk közösségi programban, együtt.
De még az EGYÜTT, az Egység, az Összefogás és a Gyűljünk össze mi spirik egy aktuális jószándékért csoportok tagjai is passzívak, ha ténylegesen egy centit is meg kellene mozdulni a fent említett jelszavakért.
(Azt mondta egy interjúalanyom, hogy “Életemet adnám a dologért, de egy csepp véremet nem.” - hát a legtöbben, tegyük a kezünket a szívünkre, így vagyunk vele. Nemhogy nem megyek, még vissza sem jelzek, hogy megkaptam a meghívást. A virtuális világnak mások a szabályai és normái, mint a valósnak. Főként így Y-generációsként.
“Nem megyek azért sem, mert évek óta ez megy, és semmi eredménye, én már meguntam,
nem hiszek a szervezőben, botrányos ember, a követőiről nem is beszélve - na én ezeket semmiképp nem támogatom, főként nem egyesülök velük. Még mit nem? Beszennyezném magam, és lehúznák az energiámat! Kihasználnák a jószándékomat! Na azt nem adom az ilyeneknek…”
Tehát ilyen a spirituális krém, a felső 5%, aki a megvilágosodásért áll sorba, és várja szépen, türelmesen, hogy legközelebb már tényleg rákerül a sor, és beszólítják a Mennyországba, ahol boldogan él, míg meg nem hal (tantraszakértő szűz modellek, 5 csillagos ételek korlátlanul, és a teremtő alteregójaként azonnali kívánság-kielégülés bármire IS)
Én ezt nyomom a mai napig, azért tudom. Nem a tökéletesség és a feddhetetlenség az első, hanem a belső őszinteség.
“Miattam nincs világbéke, mert gusztustalan a szomszéd néni bibircsókja, árad a piaszag a postásból, a gyerekem azt képzeli, hogy sutyiban cigizhet, a tanárok, az iskolák, a vezetés általában és egységesen sz*” Tehát a kezébe adsz egy vízipisztolyt, és kő kövön nem marad!
Paintball? (A bátyám ütött gyerekkorunkban, a szemét!) Robban a bomba a számítógépes játékban (Az osztálytársaim cikiztek, mindenki bekaphatja)
Sérült emberek vagyunk, traumatizált szülők elhanyagolt gyerekei, kötődés- és örömképtelen mintái egy virtuális valóság által irányított új generációnak!
Ha erre azt mondom, hogy inkább fénylénynek vagy embereken segítő mentálhigiénésnek képzelem magam, máris helyre került az önértékelésem: keresek egy olyan szerepet, ahol sikeresnek, és másoknál jobbnak tapasztalom meg magam.
De tudjátok mit? Annyi minden mást is képzelhetnénk, amitől viszont nem a dopamin és az endorfin termelődne, nem érezném magam jól, sőt ragyogóan, nem vigyorognék indokolatlanul, nem mondanám, hogy bármilyen külső életkörülmény mellett (akár ellenére) boldog vagyok, nem tudnék bízni a még jobb, sőt csodás jövőben - mert fel kellene adnom, ha úgysem sikerül.
Tehát akármennyire irreális, non-objektív, mégis logikus - és hasznos becsapni magunkat.
Holnap a sámánságról, a hanggal való gyógyításról, és a zenei rezgésekről olvashattok.
Ha eljutottál ide, az írás végére, nyomj egy reakciót, hogy milyennek találtad ezt a bejegyzést!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése